Talán mindenki hallott már arról, hogy a diverzifikáció mennyire fontos a befektetéseknél. Kutatások is bizonyítják, hogy valamennyire azért mindenki megpróbál tenni a dolog érdekében, hogy csökkenjen a kockázat. A gond csak az, hogy hogyan. A többség ugyanis nemhogy a kőegyszerűségű 1/N szabályt követi, hanem azt pusztán csak a vásárlásaira alkalmazza. Egyszóval nem tesznek mást, minthogy egyenlően szétosztják a rendelkezésre álló pénzüket a kiszemelt részvények között. Azzal már nem törődnek, hogy a teljes portfóliójuk összetétele eközben miként alakul.


A modern portfólióelmélet a befektetések alappillérét jelenti, és talán mindenki hallott már róla egyet s mást. 1990-ben Nobel-díjat adtak érte Harry Markowitznak, aki még egy 1952-es esszéjében vezette be először a köztudatba a dolgot. A pénzügynek ez a területe az eszközök kockázatával, egymás közötti korrelációjával, a hozamokkal és a diverzifikációval kapcsolatos meglátásokat foglalja egy matematikai keretrendszerbe. A jelentősége vitathatatlan, nyilván nem véletlenül hívják ezt az újságot is úgy, ahogy.

Mára annyira elterjedt fogalom a portfólió és a diverzifikáció, hogy talán még a laikus nagyközönség számára is dereng valami, amikor felcsengenek ezek a szavak. Sokan hallották már, hogy jobb ötlet többféle részvénybe fektetni egy adott papír helyett. A tudományosabb vénájú emberek erre persze rögtön rávágják, hogy csak akkor, ha ezek az eszközök nem tökéletesen pozitívan korreláltak. Mert akkor mindegy. De az ilyesmi ritka.

A legtöbben tudják vagy sejtik, hogy a diverzifikáció nagyon fontos a befektetési döntéseknél. Ez az az eszköz, aminek a segítségével ugyanazt a hozamot kevesebb kockázatnak kitéve érhetjük el. Ennek a keretrendszerét kezdte el kidolgozni Markowitz, matematikailag levezetve, hogy adott körülmények között mi az optimális portfólió. Később, más közgazdászok és matematikusok is ráerősítettek az elméletére, plusz tovább is fejlesztették a rendszert. Ez egy olyan elmélet, ami a gyakorlatban is bizonyítottan működik, de mégsem használja mindenki a befektetései során. Sőt, még csak megközelítőleg sem.

Kutatók egy csoportja annak járt utána, hogy azok a befektetők, akik maguk válogatnak értékpapírokat – ezzel saját portfóliót építve – vajon miként is viszonyulnak a diverzifikáció kérdéséhez. Mint kiderült, meglehetősen egyszerűen.

Korábbi kutatásokból is jól tudjuk már, hogy a befektetők általában nem diverzifikálnak eléggé, de most John Gathergood, David Hirshleifer, David Leake, Hiroaki Sakaguchi és Neil Stewart a Barclays Stockbroking adatait vették alaposan szemügyre. Ez egy gigantikus online bróker az Egyesült Királyságban, amely kiváló betekintést nyújt abba, hogy a befektetők miként is vásárolnak értékpapírokat.

Kiderült, hogy rengetegen az igen egyszerű 1/N-es stratégiát követik, ami azt jelenti, hogy szimplán annyi felé osztják a pénzüket, amennyi fajta részvényt vesznek. Ha van 5000 fontjuk és kiválasztottak mondjuk öt jónak gondolt részvényt, akkor szimplán ezer-ezer fontot tesznek majd mindegyikbe. Nem túl bonyolult megoldás. De azért nem kell teljesen lenézni, mert vannak kutatások, amelyek szerint igazából ez a módszer is teljesen jól működik, és ésszerűen mérsékli a kockázatokat.

A gond csak az, hogy vannak, akik még ezt a faék egyszerűségű módszert is elrontják. Azt csinálják ugyanis nagyon sokan, hogy csak az adott vásárlásaikat osztják arányosan szét. Azzal már egyáltalán nem törődnek, hogy a korábban megvásárolt részvények ára merre mozgott, és ezáltal mennyire tolódtak el a súlyok. Vagyis, ha a korábban említett 5000 fontos portfólióban az egyik részvény ára mondjuk a duplájára nőtt, ezerről kétezerre, attól még ugyanúgy abból is ezret vesznek a következő ötezres vásárlásuk során. Ezáltal pedig a portfólión belüli arányok eltorzulnak, és a legutóbb jól teljesítő részvény egyre nagyobb súllyal bír majd. Végső soron így túl nagy kitettség alakulhat ki egy-egy részvénnyel szemben, ezáltal növelve a portfólió kockázatosságát.

Mindez nemcsak az optimális elosztástól van távol, de még a diverzifikáció korábban említett, egyszerű, de azért működő 1/N-es szabályának is betesz. A befektetők jelentős része tehát egy efféle, naiv diverzifikációs módszert használ: pusztán a mindenkori vásárlásaikat osztják részekre. Hogy ez mennyire jellemző a befektetőkre azt az alábbi ábrán láthatjuk, ahol az “NBD” jelenti a vásárlások szétosztását és az “NPD” a korábban említett egyszerű allokációt.

A diverzifikációs módszer gyakorisága attól függően, hogy hány értékpapírt vett valaki. A döntő többség pusztán a mindenkori befektetett összegét osztja szét, a portfólió arányaira nem figyel. Forrás: Gathergood et al. (2019)

Hogy ez miért lehet? A tudósok szerint egy tipikus emberi jelenségről van szó, ami az élet több területére is jellemző. Sokkal hajlamosabbak vagyunk szűklátókörűen, csak az adott helyzetet figyelembe véve dönteni, mint a komplex egészet nézni. Persze az is lehet, hogy a befektetők egyszerűen csak úgy érzik, hogy sokkal fontosabb a megfelelő részvényt kiválasztani, mint az optimális mix megtalálásával bíbelődni, így erre a dologra már nem jut energiájuk.

Az efféle befektetői viselkedést feltáró kutatások azért nagyon fontosak, mert végső soron el kell döntenünk minden modellben, hogy az átlagbefektető mit csinál. A viselkedési pénzügyeket kutató közgazdászok próbálnak a racionalitásra vonatkozó feltételezésektől minél távolabb kerülni a keretrendszerükben. Ez a furcsa befektetési módszer talán egy jó kiindulópont lehet a modelljeikben.





Source link

PÉNZÜGYI HÍREK
Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük